Gyöngyvirág Álomlátás

Gyöngyvirág
Álomlátás

Lovam szemében álmot látok.
S az álomban önmagam.
Sötéten tátongó ösvényen járok,
Lidérc árnyak közt magányosan.
Lábam előtt bánatkígyó tekeredik,
Az utat előttem könnyeim öntözik.
Lassan lépek, óvatosan, s hirtelen
Alattam a föld megroggyan.
Dörögnek, dübörögnek évszázados kövek,
Villám cikázik, fuvallat borzolja végig a földet.
Félreugrok, s körvonalát látom meg egy lónak.
Nemes, büszke állat, patái szikrát szórnak.
Nyereg, s zabla nélkül utánam vágtat,
Szemében ígéret, s határtalan bánat.
Hozzá lépek némán, simogató kézzel,
Szívemben új célokkal, s megújult reménnyel.
Megtaláltuk egymást, közös útra leltünk.
Végre megnyugvást lelt hánykolódó lelkünk.

 

 

Gyöngyvirág Lovam szemében

Gyöngyvirág
Lovam szemében

Lovam szemében tükröt látok,
S a tükörben önmagam.
Lovam nyergében szabadságot érzek,
széllel szárnyalok boldogan.
Valami furcsa érzés űz hozzád,
ősi vágy, melynek nem lelem okát.
Talán egy régi vétek vár jóvátételre,
s azért hajt az érzés újra, s újra nyergedbe?

Valamikor réges régen, félelmetes, sötét éjjen,
lehet , hogy én is rád vadásztam.
Nyíllal kezemben, bozót rejtekében prédára vártam.
Az íj megfeszült, a nyíl kipattant,
s a könyörtelen vas átdöfte nemes nyakadat.
Ott feküdtél megadóan, vérző sebeiddel,
nem mozdultál, csak néztél rám vádló szemekkel.

Könyörgésed akkor nem értettem, mert nem éreztem mást,
csak a győztes vérgőzös diadalát.
Ki tudja, hogy melyik életemből való ez a történet,
Mikor nyílvesszőm megölte valamelyik ősödet.
Most itt vagyok újra, hogy szemedbe nézzek,
de már fegyvertelenül, s most én kérek:

Engedd jóvátennem a régi vétkem,
hogy ne kelljen szégyenkezve szemedbe néznem.
Fogadj hát el engem, hajdani vadászod,
hogy megtörjük együtt az ősi átkot.